In memoriam Kati néni
Méltósággal és türelemmel viselt hosszú betegséget követően 2022. december 14-én 89 éves korában elhunyt Nagy Imréné Szabó Katalin, a Pusztaszabolcsi József Attila Általános Iskola nyugdíjas tanítója, Pusztaszabolcs Kiváló Közszolgálati Dolgozója díjjal elismert pedagógusa. Több, mint négy évtizeden át oktatta, nevelte a település iskolájába járó kisdiákokat, miközben maximálisan helytállt családjában: feleségként, édesanyaként, később nagymamaként.
Köztiszteletben álló személy volt, akiről kollégái, tanítványai és azok szülei mindig elismeréssel nyilatkoztak. Kiváló kapcsolatteremtő képességgel rendelkezett, tisztelte embertársait, és nagyon szerette a hozzá közelállókat.
Pár éve már nem szívesen mozdult ki lakása közvetlen környezetéből, látása gyengülése, reumatikus fájdalmai miatt. Ennek ellenére soha nem panaszkodott, viselte, amit a sors számára tartogatott.
Emlékezzünk rá azzal a rövid önéletrajzzal, melyet Nagy Imréné, Kati néni írt a 2007-ben kiadott, Pedagógus elődeinkről szóló 12. számú helytörténeti kiadványban.
„1933-ban születtem itt, Pusztaszabolcson.
Nyolcan voltunk testvérek. Nehéz körülmények között élt a család. Édesapám a MÁV-nál dolgozott, mint géplakatos. Az ő keresetéből éltünk. Édesanyán szépen kötött, géppel varrt, ezzel próbált a család anyagi gondjain enyhíteni. De a sors akkor mérte ránk a legnagyobb csapást, amikor ő 1951-ben 41 évesen meghalt. Ekkor én másodikos voltam a székesfehérvári tanítóképzőben. Nem akartam folytatni tanulmányaimat, mert átéreztem, hogy nem tud támogatni a család. De mellém állt egy jóságos ember, Széles Sándor református tiszteletes személyében. Ő felkarolt, így 1953-ban végeztem az említett intézményben.
1953 őszén megkezdtem pedagógiai munkámat szülőfalumban.
Pedagógia tanárom ezt a három szót írta az osztály táblájára:
Fegyelem – szeretet – türelem.
Ezen szavakkal búcsúzott tőlünk. Ha ezt szem előtt tartjuk – mondta – könnyebb lesz a munkánk. Így is lett. Fegyelem nélkül nincs eredmény, most is ezt vallom.
Első osztályt kaptam, bizony nehéz volt az első év. Az osztálylétszám is magas volt, gyakran 35-41 tanuló ült a padokban. Az akkori körülmények sem tették könnyebbé a tanítást. Nem voltak segédeszközök, magunkra voltunk utalva. Nekünk kellett kitalálnunk, hogyan tegyük a gyerekek számára könnyebbé, érthetőbbé, játékossá a feladatokat. Hoztunk otthonról babot, kukoricát, szedtünk gesztenyét. Ezeket rakosgattuk a számtan órán, így ismerkedtünk a számok fogalmával, a műveletekkel. Szabadidőben kirándultunk, számháborúztunk, szerettünk együtt lenni. Munkám elismerése képpen Kiváló úttörővezető kitüntetést és Miniszteri dicséretet kaptam.
1957-ben férjhez mentem. Házasságomból született egy gyönyörű kislányom, aki bearanyozta az életemet. Boldog anyaként minden nehézséget elfelejtettem. A családomnak és a munkámnak éltem.
1990-ben unokám született, boldogságot, örömöt hozott a családnak.
1992-ben nyugdíjba mentem, de még nem végleg, mert négy évet rádolgoztam. Majd amikor unokám elsős lett, végleg elköszöntem attól a hivatástól, amit nagyon szerettem. Nem volt könnyű! Most a családomnak élek.
Végezetül: szeretettel gondolok mindazokra, akikkel négy évtizedet együtt dolgoztam.”
Tisztelgünk emléke előtt.
Jó utat….
„Új ország vár,
vissza sose enged már.” (A padlás: Örökre szépek)
Pusztaszabolcs, 2022. december 14.
Á. Farkas Beáta