Archív

In memoriam Papacsek Péterné (Éva néni)

2020. november 3-án, meghalt Papacsek Péterné (Maráczi Éva), a Pusztaszabolcsi József Attila Általános Iskola nyugdíjas matematika-fizika-testnevelés szakos tanára.Döbbenten írtam a pontot a mondat végére…A Pedagógus elődeinket megörökítő, valamint az Általános iskola történetét leíró községtörténeti kiadványok társszerzőjeként, szeretnék valami vigasztaló, valami lélekemelő gondolatsort írni, de ez egy kolléga elvesztésekor nem olyan egyszerű.Azt gondolom, hogy mi pusztaszabolcsiak jól ismerjük pedagógiai pályáját, tanári tevékenységét, személyiségét. Óriási kitartással és tele jószándékkal végezte a hivatásával járó tevékenységeket. Mindig fontos volt számára a természettudományok gondozása, azok megszerettetése, az iskolában zajló eseményeken, programokon, a nyári táborozásokban való aktív részvétel. Nyugdíjba vonulása után családjának, unokáinak élt.Aktív korában is és nyugdíjasként is jó volt Vele beszélgetni múltról, jelenről, jövőről. Mindig akadt egy-egy megfontolandó bölcsesség a tarsolyában. Mindnyájunkat lenyűgözött egyenességével, gondolatainak eredetiségével. Szeretetre méltó egyéniség volt kollégaként is és a diákokat nevelő-tanító tanárként is, s a szülőkkel együttműködő pedagógusként is.Egy általam írt nekrológ helyett álljon itt Papacsek Péterné egy olyan írása, melyben így vallott önmagáról:(12. számú Községtörténeti füzetek – Pedagógus elődeink 2007)„1945. január 4-én születtem a Somogy megyei Tab községben. Öten voltunk testvérek. Az általános és középiskolát Tabon végeztem. 1963-tól 1967-ig a Pécsi Tanárképző Főiskola matematika – fizika – testnevélés szakán folytattam tanulmányaimat.1967. augusztus 16-tól a pusztaszabolcsi általános iskolában dolgoztam, 1967-69-ig a helyi Mezőgazdasági Gépszerelő Szakközépiskolában testnevelést, a Dolgozók Esti Általános Iskolájában fizikát, kémiát és biológiát tanítottam. 1969-ben férjhez mentem. 1970-ben megszületett fiúnk, Csaba, 1973-ban pedig az ikrek, Judit és Ildikó.A szerk.: 2002. október 22-én ünnepélyes keretek között Papacsek Péterné tanácsosi címet kapott. Ennek kapcsán a Szabolcs Híradóban így vall pályájáról:„1967-ben végeztem a Pécsi Tanárképző főiskolán, és pályázat útján kerültem ide. Ez már a 36. tanítási évem. Eleinte középiskolában is dolgoztam, a mezőgazdasági gépszerelőket képző szakközépiskolában. Ott testnevelést tanítottam, az általánosban matematikát és testnevelést. Amikor kolléganőm nyugdíjba ment, egyedül maradtam testnevelés szakos. Akkor mindkét iskolában én tanítottam egyedül a testnevelést. Nagyon nehéz volt. Napi hét óra, plusz az edzések. Harmadik szakom a fizika. Hamarosan egyedül maradtam ezzel is. A testnevelés problémája megoldódott, és hosszú évek óta matematikát és fizikát tanítok. Most ötödik éve lehetőségem nyílt arra, hogy mind a három szakomat tanítsam. Az 5. c kivételével minden osztályban tanítok felsőben. Ebből adódik ez a rengeteg írásbeli munka, amit éppen itt látsz. Az az elvem hogy a gyerektől elvárom, hogy a következő órára megtanulja, amit tanítok. De magammal szemben is ugyanez a követelmény. Amit ma megíratok, azt holnapra kijavítom, mert a gyerek így kap visszajelzést. Minden írásbeli munkát hazaküldök a szülőknek. Sajnos nem mindenki nézi meg. Mindig ott van a megjegyzésem is, segítő szándékkal. Rendszeresen megpróbálok segíteni azoknak, akik rászorulnak. Amit nagyon fájlalok, hogy nem marad idő és energia a tehetségek gondozására. Tanórákon megpróbálok differenciálni, de fizika órán ez sem megy, mert heti egy órán muszáj mindig új anyagot venni. Tudom, hogy kellene szakkör, de túlterheltek vagyunk!!… Azt hiszem. Tanítani leginkább a fizikát szeretem, mert a kísérletek nagymértékben segítik az ismeretek elsajátítását. A matematikában kevesebb a kézzelfogható, látványos dolog. A testnevelést azért szeretem, mert ott mozoghat a gyerek, egy kicsit feloldódhat. Jobban önmagát adja. Megismerem más oldalról is, és ez sokat jelent. Ezért irigylem a tanítókat, mert ők minden oldalról megismerik a gyereket. Felsőben viszont azért jó tanítani, mert én ezeket az önmagukat kereső kamaszokat szeretem. Alsóban a szülők még jobban odafigyelnek a gyerekre, és jobb a kapcsolat velük. Mikor felsőbe kerülnek, gyakran elengedik a kezüket, pedig akkor lenne a legnagyobb szükségük támogatásukra. A kamasz már nem akarja, hogy fogják a kezét, de azért érezni szeretné, hogy ott vagyunk mellette.Amikor ez az elismerés ért, az olyan érzés volt, amit az iskolától még soha nem kaptam. Amikor mondta Ili, hogy Papacsek Éva néni, lecövekeltem. Abszolút meglepett. Nagyon-nagyon jólesett, hogy ennyi év munkáját csak-csak előbb vagy utóbb értékelik és figyelembe veszik. Nagyon köszönöm a kollégáknak, mert egyhangúlag támogatták, hogy mi kapjuk ezt a címet. Ahogy odajöttek gratulálni, mindenkin látszott, hogy őszintén gondolja. Kimondhatatlanul jólesett. A tantestületben még sokan vannak, akik hosszú évek óta lelkiismeretesen dolgoznak. Remélem, ők is átélhetik ezt az élményt. Még most is, ha rágondolok, csak folyik a könnyem…Igaz, hogy nem teszek látványos dolgokat, „csak dolgozom”. Ezt észrevették, a családom legnagyobb örömére. Hisz ők tudják igazán, hogy otthon is mennyit kell foglalkozni a tanításhoz kapcsolódó feladatokkal.„Kitűnővé egy szerencsés perc által is válhatunk,hasznos emberré a fáradságos évek tesznek.”(Kemény Zsigmond)”2005-ben nyugdíjba ment, s azóta családjának, az unokáinak él.(A szerk.)

Tisztelgünk emléke előtt.

Pusztaszabolcs, 2020. november 5.

Á. Farkas Beáta